Szent Miklós kultusza a XVIII. század fordulóján éledt újjá Dél-Olaszországban, s lett egyre népszerűbb szokás a gyermekek megajándékozása névnapjának éjjelén. A kultusz gyorsan terjedt szerte Európában, keveredve természetesen a helyi hagyományokkal, szokásokkal. Mivel ebben az időben a karácsony még tisztán egyházi ünnep volt, Miklós volt az egyetlen "ajándékhozó". A gyerekek kikészítették cipőjüket, hogy reggelre ajándékkal teljen meg, s mellé egy edényben zabot, szénát tettek Szent Miklós lovának.

Hosszú és nem mindig zökkenőmentes út vezetett azonban a minden házba ellátogató "nagyszakállú Télapó" jóságos nagypapa-figurájáig. (lásd. Bővebben)

Mikulás kultusz története

Németországban a kolostori iskolákban újfajta "szórakozás" terjedt el. December 6-án egy napra fordult a kocka, s a diákok közül egy fiút püspökké választottak. Az ifjú püspöknek latin vagy német nyelven kellett versekbe szedett prédikációt tartania a kolostor lakói számára, majd "körmenetet" tartani, azaz házról házra járva áldást osztani. A gyerekpüspököt szentek, angyalok, ördögök, királyok kísérték - valószínűleg innen ered a segítőivel mindenhova eljutó, ajándékosztó Mikulás szokása. A gyerekpüspök pedig lassanként jóságos aggastyánná vénült, míg - 1847-ben, Moritz von Schwind (1804-1871) német festő képzelete nyomán elnyerte végső, hosszú, fehér szakállas, piros ruhás, csuklyás, köpenyes, testes formáját.

Hihetetlen népszerűsége ellenére - vagy talán épp ennek okán - a reformáció idején a protestáns országok száműzték hagyományaikból a Mikulást. Luther kísérletet tett a gyermekeket megajándékozó, Heiligen Christ alakjával helyettesíteni őt - a nép aztán ebből az elvont figurából teremtette meg a jászolbeli kisded fehérbe öltöztetett, éteri megfelelőjét, vagyis a Jézuskát (Christkind). Ő azonban nem vitt ajándékot, csak az angyalok hadát vezette. Rövid időn belül, meglepő fordulatként, ez a Jézuska lesz a déli, katolikus országrészeken az ajándékhozó Mikulás kiszorítója, míg a protestáns területeken visszatér a "tiltott Mikulás", ezentúl "Télapó" álnéven. A XIX. században Miklós püspök ismét visszatér, s a már hagyománnyá vált karácsonyi ajándékozás mellett, még egy alkalmat teremt a gyerekeknek a mesevilág átélésére és ajándékvárásra. A közös gyökerekből aztán minden nép kialakította a maga szokásait.

Mikulás a különböző kultúrákban, országokban

A mediterrán országokban a Mikulás igazából csak az utóbbi évtizedekben indult hódító útjára, a mai 40-50 évesek még vízkereszt napján (január 6-án) kaptak csak ajándékot, egy jóságos boszorkány képébe öltözött vénasszonytól. A skandináv országokban - érthető módon - régebbre nyúlnak vissza a Mikulás-hagyományok. A finn Joulupukki, az "igazi Mikulás" egy kis faluban (a Korvatonturin, azaz a Fül-hegyen található Napapiiriben) lakik, Lappföldön, de a finn gyerekek már december elejétől találkozhatnak vele Helsinkiben, ahogy rénszarvasok vontatta szánján járja az utcákat. Nisse, a norvég Mikulás krampuszok helyett manócskákkal vette körül magát, s nem bújik az éj leple alá ajándékaival, hanem a gyerekek tányérjaira vagy a karácsonyfa alá készíti azokat. Amolyan csendes, magának való kobold ő, aki csak karácsony éjjelén bújik elő otthonából. Az amerikai Father Christmas és az angol Santa Claus valódi száguldó Mikulás; mindenhol ott van, bemászik a kéményen, s karácsonykor ő hozza a meglepetéseket a kandallópárkányra akasztott zoknikba. Kedvenc rénszarvasa Rudolf, aki nélkül soha nem indulna óriási körútjára. Az orosz Télapó ("Gyed Maróz") újévkor érkezik, Hópelyhecske kíséretében. Kucsmás, vándorbotos, hosszú kabátos, még hosszabb szakállas öregúr, aki zsákban hozza ajándékait. Orosz szánon (trojkán) közlekedik, és lényegesen soványabb európai társainál. Az ortodox egyház december 6-án, Miklós tiszteletére a szlávát ünnepli; a családok ünnepélyesen gyertyát gyújtanak a püspök emlékére, a családfő ilyenkor töri meg a boldogságot és békét jelképező ünnepi kenyeret.

Akárhogy ünnepeljük is, kicsiknek és nagyoknak örömteli napokat hoz a Mikulásvárás időszaka, szerte a világon.